Robert Wood : Bloodlust

Fájni fog? Mindegyik ezt kérdezi, mielőtt megharapnám . Édes Istenem, erre most mit lehet válaszolni? Finoman a nyakához hajolok, és csókot lehellek rá, úgy hogy fogaim nehogy hozzáérjenek bőréhez. Megremeg, érzem a félelmét. Körbe vesz, és leterít az érzés. Ilyenkor akaratlanul is megnyalom a szám szélét. Óvatosan belesóhajtok a fülébe, és halkan, hogy szinte alig hallja, suttogva válaszolok: Nagyon! Erre felgyorsul a szívverése, és én minden egyes dobbánást a sajátomnak érzek. Az éhség kezd rajtam elhatalmasodni, beleharapok áldozatom nyakába, hegyes szemfogaimmal átszúrva az ütőerét. Az éltető nedű szétárad a testemben, új erőre kapok. Percről percre több élet van bennem, míg a zsákmányom egyre elernyedtebb, gyengébb lesz, mígnem végül az utolsó csepp vérével együtt az élet is távozik belőle. Kiengedem a szorításomból a testet, elmosolyodok.
Most hogy táplálkoztam, nyugodtan foglalkozhatok fontosabb dolgokkal. Mint például a város uralmának átvételével. A mostani vezér, Ian Green elhatározta, hogy megpróbál szabályozni minket. Még hogy csak a legvégső esetben táplálkozhatunk? Meg hogy csak emberi hozzájárulással? Azt vallja, hogy a vámpíroknak meg kell próbálniuk együtt élni az emberekkel, békében. Ekkora hülyeséget! És a legrosszabb az egészben, hogy sokan támogatják is az ötletét. A „Humánbarátok társasága”. Így nevezik magukat, elég röhejes, nem?
Én azt vallom, hogy a vámpír az viselkedjen vámpírhoz méltón, és vadásszon, amikor csak kedve támad hozzá. Mi ragadozók vagyunk, nem pedig emberek. És mint minden vadász, mi sem élhetünk békésen együtt a vaddal. Már számtalanszor próbáltam ezt Iannek megmagyarázni, de sohasem hallgatott rám. Így hát nincs más választásom, el kell őt pusztítanom.
Lenézek az előttem elterülő testre. Itt az ideje indulni! Mielőtt azonban elhagyhatnám sikátort, ahová becsaltam áldozatomat, egy rendőrautó fékez le előttem. Két rendőr ugrik ki belőle, fegyvereiket egyenesen rám szegezik.
- Álljon meg! Emelje magasba a kezeit. Figyelmeztetjük, ezüsttel vannak töltve a fegyvereink.
A fenébe!
Ez is Ian ötlete volt, hogy évszázadok óta titokban működő társaságunkat felfedje az emberek előtt. Az ő közbenjárásával kaptak a rendőrök ezüsttöltényeket. Igaz, megölni nem tudnak vele, de iszonyatos fájdalmat okoz. Baszd meg, Ian!
Kelletlenül felemelem a kezemet, és figyelem, ahogy az egyik zsaru lassan közelebb lép hozzám. A keze iszonyatosan remeg, már olyannyira, hogy alig bírja megtartani a pisztolyát. Szánalmas, gyenge népség!
- Kérem asszonyom, igazolja magát!
Ismét csak Ian csodálatos ötlete volt, hogy a vámpírok külön igazolókártyákat kapjanak. Előkotrom a zsebemből az „igazolványt”, és átnyújtom.
- Ezt figyeld Carl, ez itt Amanda Knack. Nézd má’ 02–es a sorszáma!
Igen, ez vagyok én, a kettesszámú vámpír a városban. De higgyétek el, nem sokáig!
- A központi gép jelezte, hogy ön pár perce táplálkozott.
Talán már említenem sem kell, hogy ismét Ian keze van a dologban. Minden egyes vámpírba a városban egy-egy chip-et ültettek, ami jelzi, mikor eszünk. Ne kérdezzétek hogyan, én nem értek az ilyesmihez. Jelzi és kész!
- Hol van az ember, akiből táplálkozott, asszonyom? – kérdezi a rendőr, még mindig remegve.
- Ott fekszik hátul! – mosolygok.
- Csak nem…
- De igen!
Mosolyom szélesebb lesz, felugrok a magasba. Szerencsétlen rendőr követni sem tudja a mozgásomat, az ő érzékeinek én túl gyors vagyok. Mielőtt észrevehetné, hogy én egyáltalán elmozdultam a helyemről, már mögötte állok. Egy gyors mozdulattal porrá zúzom a nyaki csigolyáit.
- Azanyád! – kiáltja a másik.
Érzem, ahogy két golyó süvít el mellettem, de a harmadik egyenesen a szívemnek tart. Magam elé rántom a halott rendőrt, így engem nem ér el a lövedék. A másik zsaru menekülőre fogja, de nem jut sokáig, mert megbotlik. Szegényke nem is sejti, hogy én gáncsoltam el. Istenem, úgy imádok vámpír lenni! Pár pillanat múlva már ott állok közte, és a rendőrautó között, amit igyekezett elérni. Amint meglát, pisztolya után nyúl, és ismét rám szegezi. De utálom ezt!
- A-a-azonnal adja m-m-meg magát!
Nem bírom tovább, iszonyatos nevetésben török ki.
Hátrálok néhány lépést a kocsiig, megragadom, és könnyedén a magasba emelem. A rendőr pisztolya koppan egyet az aszfalton, ahogy csodálkozásában elejti. Odaviszem az autót, a férfihez és óvatosan ráteszem, úgy hogy életben maradjon, de azért ne is tudjon kijönni alóla. Aztán letérdelek mellé.
- Jegyezd meg, hogy sohase fenyegess egy vámpírt, vili?
- Igen, asszonyom!
- Na akkor ehhez tartsd magad! – mondom, és megpaskolom kopasz fejét.
Az órámra nézek, és az idő nagyon sürget. Nemsokára itt a reggel, és még előtte haza kell érnem. Átkozott világosság! Szerencsére csak néhány utcányira lakok. Mikor hazaérek, ledobom magamról ruháimat. Behúzom a függönyöket, így teljes sötétség borul a lakásra. Egy szál melltartóban és bugyiban elnyúlok az ágyamon, azonnal elalszok.

Ahogy az utolsó napsugarak is eltűnnek, szemeim azonnal felpattannak. Tegnap bőségesen táplálkoztam, így most nincs rá szükségem. Elhatározom, hogy inkább felkeresem Iant, és elbeszélgetek vele még egyszer, utoljára. Ha most sem hallgat rám, magára vessen. Igazából nem is nagyon értettem, hogy a Tanács miért őt választotta meg. Kapásból nyolc másik vámpírt tudok, aki sokkal erősebb nála, és jobban is vezetné a többieket. Ezek kötött persze ott vagyok én is. Én lettem volna az ésszerű választás. Több ezer éves vagyok, míg Ian alig kétszáz. Akkor nagyon bántott, hogy nem engem választottak, de most már nem érdekel, és ha Ian nem tenne ilyen elviselhetetlen lépéseket, nem is lenne vele semmi bajom. De nem, ő elhatározta, hogy lehetetlen helyzetbe hoz minket.
Hosszas gondolkozás után egy kényelmes nadrág és egy csinos fekete felső mellett döntök. Belebújok kedvenc Nike cipőmbe, még egy utolsó pillantás a tükörbe – az alakom még ennyi év után is tökéletes – ,és már indulok is.
A késői óra ellenére az utca tele van emberekkel, és elég nehéz ellenállnom a friss vérnek, de valahogy mégis sikerül elfojtanom az ösztöneimet. Pedig olyan jó lenne! Csak egy picike… Nem, nem szabad erre gondolnom! Leszegem a fejemet, hogy ne kelljen az emberekre néznem, de a szívük dobogását nem bírom elhallgattatni. Ott duruzsol a fülemben az éltető vér lüktetése, hallom, ahogy szétárad a körülöttem lévők ereiben. Miért nem mennek már ilyenkor haza?
Hirtelen nekiütközök valakinek, azonnal felkapom a fejemet. Damen áll előttem. Éjfekete haja a válláig ér, és midig úgy tűnik, mintha enyhe szellő fújná. De engem nem bír megtéveszteni, tudom, hogy csak az egyik vámpírpraktikát használja. Ő az egyike annak a nyolcasnak, akiket szívesen látnék Ian helyén.
- Oh, te vagy az?
- Szevasz Amanda, nem láttalak már egy ideje.
- Én se téged – mondom. - Elég fakó vagy Damen! Talán nem eszel rendesen?
- Te viszont nagyon is jó színben vagy! Ian majd megőrült a dühtől, mikor hallott a tegnapi kis akciódról.
Akaratlanul is elmosolyodok, és Damen is így tesz.
- Hova mész Amanda?
- Ianhez. Beszélek vele!
- Alapos fejmosásra számíthatsz tőle.
- Cseppet sem érdekel!
Damen megrántja a vállát.
- Te tudod, de azért légy óvatos! A Tanács teljes mértékben támogatja Iant.
- Ezzel én is tisztában vagyok!
Mélyen a szemembe néz, és a tőle telő legkomolyabb hangon megszólal:
- Légy óvatos, kislány.
Senki mástól nem tűrtem volna el, hogy így nevezzen, de Damen már a megismerkedésünk óta így hív.
Elbúcsúzok tőle, és nemsokára már Ian lakása előtt állok. Mit lakás, egyenesen palota! A kapuban két őr áll, már messziről látom rajtuk, hogy vámpírok. A szaguk is arról árulkodik, hogy még nagyon fiatalok.
- Ianhez jöttem! Engedjetek be!
- Nem tehetjük. Azt mondta, hogy nem zavarhatja senki.
Miért kell mindig megnehezíteni a dolgomat? Odalépek hozzá, elkapom a szépen vasalt ingjének a szélét.
- Azt mondtam, hogy engedjetek be!
- Máris, asszonyom!
Ismét csak mosolyognom kell. Büszkén állíthatom magamról, hogy én vagyok az egyetlen vámpír, aki a fajtársait is képes megbűvölni, míg a többiek csak az embereket.
A fiatal vámpír sietve megnyom néhány gombot a bejárat melletti bódéban, és a kapu azonnal kitárul. Végigmegyek a kerten, be a házba. Egész úton sehol sem látok őröket, de nem igazán érdekel. Már jártam néhányszor ebben a házban, így tudom, hol keressem Iant. Mint ahogy várható volt, a dolgozószobájában találok rá. Kopogtatás nélkül kinyitom a nagy, kétszárnyú ajtót, majd becsapom magam mögött.
- Amanda! Mit keresel te itt? – kérdezi csodálkozva Ian.
Azonnal feláll a székéből. Nem elég, hogy meg akarja keseríteni a vámpírok életét, de még az öltözködése is szörnyű. A régi mackónadrág és a kötött pulcsi éppen elég ahhoz, hogy elfogjon a hányinger.
- Beszélnünk kell!
- Ezt én is így gondolom, Amanda!
- Kezdd te – mondom előzékenyen.
- Hát… Rendben! – látszik rajta, hogy igazából nem is tudja mit mondjon. Szánalmas bolond! – Hallottam a tegnapi ténykedésedről, és ez nem igazán vet jó fényt a vámpírokra. Így sohasem fogunk békésen együtt élni az emberekkel, ha te folyton megtámadsz valakit!
- És mi van akkor, ha én nem akarok békében élni velük?
- Ne kezdd már megint! Ezt már megbeszéltük!
- Egyáltalán nem beszéltünk meg semmit! – förmedek rá. – Ezekkel a lépésekkel nem fogsz elérni semmit!
- Nem te mondod meg, hogy mivel, mit fogok elérni! Én csak a vámpírokat akarom elfogadtatni az emberekkel…
- De ezzel a saját fajtádnak ártasz! Nem fogod fel, hogy nekünk szükségünk van a vadászatra, arra, hogy magunk ejtsük el a zsákmányt?
- Nekem például nincs rá szükségem! – vág vissza.
Belenézek zöld szemeibe, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, de sokkal ügyesebb, mint gondoltam. Lezárta előttem az elméjét.
- Ezzel ne próbálkozz, Amanda! Tudom, hogy képes lennél megbűvölni engem, ezért már az érkezésed pillanatába elzártam a gondolataimat. Most pedig menj innen! Takarodj!
- Hogy merészelsz parancsolgatni nekem? – érzem, hogy elhatalmasodik rajtam a düh. – Nem merészeld még egyszer!
Mielőtt odarohannék ahhoz a mackónadrágos balfékhez, és darabokra tépném, inkább kimegyek a szobából, és magam mögött ismét becsapom az ajtót, de olyan erővel, hogy kiszakad a tokjából. Mérgesen átvágok a kerten, ki a kapun. Az egyik őr odajön hozzám, de mielőtt megszólalhatna, elkapom a karját, és egy könnyed mozdulattal eltöröm. Kéjes mámor tör rám, ahogy hallom a csont reccsenését. A vámpír felszisszen fájdalmában.
Belevetem magam az éjszakába, nem is tudom igazán, hogy merre tartok. Mikor lenyugszok egy kicsit, körbe nézek. Egyetlen ember van az utcán, azonnal megérzem a szíve dobogását. Itt az ideje, hogy enyhítsem egy kicsit a szomjamat. Megigazítom a hajamat és a ruhámat, lassan a férfi mellé érek, és megállok mellette. Mélyen a szemébe nézek, majd intek neki, hogy kövessen, és egyetlen szó nélkül utánam ered. Bevezetem egy sötét, félreeső utcácskába. Ajkaimat rászorítom a nyakára, fogammal átszúrom az ütőerét. Halkan felszisszen, de semmi mást nem tesz. Ahogy csökken az éhségem, az ingerültség is távozik belőlem, és mire végzek a férfivel, már elhatároztam, hogy mit fogok tenni. Mert ez így nem mehet tovább! Véget kell vetnem Ian uralmának. Minél előbb! Talán mondjuk… holnap!
Kicsit felhúzom a fölsőmet, hogy lássam a forradást az oldalamon. Itt helyezték be a chip-et. Igazából nem is tudom, miért engedtem meg. De most megszabadulok tőle! Ujjamat lassan végighúzom a seben, aztán felszakítom a bőrömet, és saját testemben kutatni kezdek a műszer után. Nemsokára rá is találok, és kezemmel együtt kihúzom. Fintorogva nézek a chip-re, majd a földre dobom. Elindulok haza, hogy erőt gyűjtsek, mert szükségem lesz rá. Mikor már néhány utcával arrébb járok, szirénázást hallok. Elmosolyodok.
Fiatal még az éjszaka, így úgy döntök, betérek egy bárba. A kedvenc helyem nincs is olyan messze, itt van egy sarokkal arrébb. Megállok a bejárat előtt, és felnézek a hatalmas neon névtáblára: „Az elkárhozott lélek.” Találó név a város egyik legnagyobb vámpírbárjának, nem? Az ajtóban álló vámpír azonnal felismer, és utat enged nekem. Bent a halvány lámpák vöröses derengést varázsolnak a helyiségbe. A táncparketten fiatal vérszívók táncolnak a maguk elvont, bódult módján. Az egyik lány szinte ruha nélkül vonaglik egy fiúnak a karjaiban. Emlékszem, én is ilyen voltam. Na persze nem a legelején, ó dehogy! Akkor még minden más volt, nehéz idők jártak az emberekre.
- Amanda! Ez nem lehet véletlen, hogy egy éjszaka alatt már másodszorra találkozunk!
Megfordulok. Damen áll mögöttem.
- Valóban nem lehet véletlen! – mosolygok rá. Titkon mindig is nagyon kedveltem őt, és talán majd…
- Gyere, meghívlak egy italra.
- Köszönöm, nem. Már vacsoráztam. – mosolyom szélesebbre húzódik.
- Nem férsz a bőrödbe te lány? Ian ezt nem fogja jó néven venni.
- Hamarosan nem lesznek ilyen problémái!
Damen vigyorogva néz rám, megpróbálja kitalálni a gondolataimat.
- Mi jár abban a gyönyörű fejedben? – kérdezi.
- Oh, ne próbálj nekem hízelegni, úgyse tudsz!
Közelebb lép hozzám, átkarol, érzem illatát. Bizseregni kezdek, és legszívesebben… Te jó ég, mi van velem?
Szorosabban ölel, már tudom mi van velem. Nem tehetek róla, egy vámpírnak is szüksége van effajta élvezetekre.
- Gyere – suttogom a fülébe.
Nem kell neki kétszer mondanom, azonnal követ. Mint minden rendes vámpírbárban, itt is vannak szobák a megfáradt bulizók számára. A vámpírsággal valahogy együtt jár, hogy sokkal élinkebb a szexuális életünk. Már csak ezért is megéri, nem?
Bemegyünk az egyik szobába, Damen végigfuttatja rajtam a kezét.
- Olyan régóta vagyunk barátok, nem kellene ilyesmivel elrontani.
- Fogd be! – parancsolok rá.

A reggel a bárban ér, így már esélyem sincs rá, hogy hazamenjek. Kénytelen vagyok itt kivárni az estét. Bár mondjuk ilyen társaságban gyorsan fog repülni az idő. A mellettem fekvő Damenhez fordulok. Megpróbálom felkelteni, de nem bírom. Szörnyű érzés kerít hatalmába. Lerántom Damenről a takarót, és akaratlanul is felsikoltok. Szép arca meg van feszülve a kíntól, mellkasából pedig egy ezüstkaró áll ki. Kipattanok az ágyból.
- Amanda, Amanda.
A hang irányába fordulok. Három vámpír áll az egyik sarokban, a középsőt azonnal felismerem, Ian az.
Látom, hogy mindhárman végigmérnek, de nem érdekel. Most nem fogok azzal szarakodni, hogy felöltözzek.
- Amanda, miért kellett belekényszerítened engem ebbe a helyzetbe. Mindenki más elfogadta a döntéseimet, csak te próbálsz keresztbe tenni nekem! Miért?
Nem válaszolok, az idegességtől meg sem bírok szólalni. Ismét Damenre pillantok.
- Megpróbált szembeszegülni, ezért kénytelen voltam végezni vele. Minden áron meg akart védeni téged! Hát nem romantikus?
- Te féreg!
- Jaj, milyen vagy!
- Ezért még megfizetsz!
Ian felnevet.
- Ezt ugye te sem gondolod komolyan? Reggel van, nem tudsz elszökni, és túlerőben is vagyunk. Gyertek be!
Kintről még néhány vámpír jön be.
A francba!
Hárommal még el tudnék bánni, de ennyivel? Egyetlen lehetőségem maradt. Itt az idő, hogy megbizonyosodjak róla, mennyire is vagyok erős. Lassan az ablakhoz lépek, és megragadom a függöny szélét. Ian arcára kiül a rémület, amikor felfedezi, mire készülök.
- Megőrültél?
- Jó reggelt uraim! – kiáltom, és azzal elrántom a függönyt.
A reggeli napsugarak betódulnak a szobába. Érzem, ahogy égetik a bőrömet, alig bírom elviselni a fájdalmat. Behúzódok egy árnyékos sarokba, de még így is iszonyú a fájdalom. Az ajtóban álló vámpírok megpróbálnak kirohanni a szobából. Ian az első, aki kiér, és maga mögött becsapja az ajtót. A bent maradtak megpróbálnak kitörni, de bőrük kezd felhólyagosodni, a szobát belepi az égő hús szaga. Pár másodperc múlva már nem marad semmi a vámpírokból egy nagy kupac hamun kívül.
Felállok, és az ablakhoz megyek. A napfény végigsimít testemen, de most csak enyhe bizsergést érzek. Megnézem a kezeimet, és bőröm meglehetősen piros, mégsem érzek semmit. Már percek óta állok a napfényben, mire kissé zavarni kezd a fény. Elhúzom a függönyt, és leülök az ágyra a megnyugtató sötétségben. Mikor sikerül magamat összeszednem kissé, felöltözök, magamhoz veszem a karót, amivel Dament megölték, és kiszaladok a szobából. Ian nincs sehol. Kint felbőg egy autó motorja. Kinézek az egyik függöny mögül, egy halottaskocsi fordul be a sarkon. Ian biztosan ezzel közlekedik napközben. Muszáj utána mennem mielőtt értesítené a Tanácsot. Még előtte kell végeznem vele. Nem igazán fűlik hozzá a fogam, hogy kitegyem a lábam a fényre, de más választásom nincs!
Kirohanok a bárból, és amennyire lehet árnyékban maradok, de még így is elérnek a napsugarak. Kezdetben nincs semmi bajom, de ahogy egyre több időt töltök a szabadban, viszketni kezd a bőröm. Már rettenetesen piros, de most nem foglalkozhatok ilyesmivel! Befordulok az utolsó sarkon, innen már látom Ian házát. Végre! A kapuban most is csak két őr áll. Egy szó nélkül odarohanok, elkapom az egyiket, és egyetlen mozdulattal kitépem a szívét a bordái mögül. A másik megpróbál elmenekülni. Hagyom, hagy szaladjon. Nincs időm vele foglalkozni.
Minden erőmet összeszedve beszaladok a hatalmas házba, becsapom magam mögött az ajtót, kirekesztve a napfényt. Soha többé! Soha többé nem akarok nappal az utcán tartózkodni! Soha! A bőröm minden egyes négyzetcentimétere, amit közvetlenül ért a nap, iszonyúan viszket. Veszettül vakarózni kezdek, a bőröm darabokban válik re rólam. Kényszerítem magam, hogy befejezzem. Muszáj megtalálnom Iant!
A dolgozószobája felé veszem az irányt, biztos vagyok benne, hogy ott van. Nem is tévedek, most is ott ül, de amint meglát felpattan. Az arca rettenetesem meg van égve, szinte az egészről levált a bőr, és hús sem mindenhol borítja a koponyáját.
- Te itt? Hogyan?
- Igen én! Meglepődtél?
Ian megnyom egy piros gombot az asztalán, mire két vámpír lép be a szobába.
- Intézzétek el! – parancsolja nekik.
A két vérszívó azonnal rám veti magát. A közelebbinek megfogom a karját, megcsavarom, amitől hangos reccsenéssel eltörik. Megragadom a vámpírt, és a másikhoz vágom. Gyorsan felállnak, és ismét felém tartanak. Az egyiknek furcsa szögben áll a karja. A nagyobbik megpróbál rám ugrani. Ian asztaláról felkapok egy tollat. Igaz, nem a legjobb fegyver, de a célnak megfelel. Meglendítem a karomat, elhajítom a tollat, ami egyenesen átfúródik a vámpír szívén. A másik látva társa halálát mozdulatlanul áll a szoba másik végében.
- Mire vársz már? Kapd el! – kiáltja Ian, de a vámpír meg sem mozdul.
Ahelyett hogy rám támadna, Ian mellé lép, és lefogja.
- Mit csinálsz te marha? Én vagyok a vezér! A Tanács engem választott!
- Hát akkor itt az ideje lemondanod! – mondom neki.
Lassan odasétálok Ian mellé, aki megpróbál szabadulni a szorításból, de sikertelenül.
- Sajnálom, hogy így kell történnie. Tényleg sajnálom!
Előveszem a karót, az ezüst ugyan égeti a tenyeremet, de kibírom. Ráhelyezem a mellkasára, és a puszta kezemmel ütöm bele a szívébe. Ian vonaglani kezd, aztán nem mozdul többé.
- Tüntesd el innen! És értesítsd a vámpírokat, hogy a városnak új ura van! – parancsolom a vérszívónak.
Bólint, és azonnal el is tűnik.
Nem bírom ki, mosolyognom kell! Leülök Ian székébe, kényelembe helyezem magam. Itt az ideje, hogy pihenjek egy kicsit…

Napokkal később egy férfi lép a dolgozószobámba. Háttal ülök neki, így egyikünk sem látja a másikat, de én tudom hogy ki ő.
- Üdvözöllek Ian. A Tanácstól jöttem. Beszélni akartál velünk.
Lassan megfordulok a székkel, hogy a jövevényre nézhessek. Amint meglát elkerekedik a szeme.
- Hol van Ian?
- Ő nincs többé. Én vagyok a város új úrnője!
- Ehhez a Tanácsnak is lesz egy-két szava!
- Nekem nem parancsol a ti Tanácsotok! – mondom neki.
- Majd meglátjuk! – válaszol, és mérgesen elhagyja a szobát.
Felállok a székből. Készülődnöm kell! Nemsokára kezdődik a vadászat!