Lyraevi : Éjszaka - 3. fejezet - Küzdelem a vámpírok ellen

A toronyóra épp elütötte az éjfelet. Egy árnyék kúszott lassan a szemben lévő ház falán, és én akaratlanul is hátrébb húzódtam.
- Ha már tőlem is félsz, mi lesz, ha megtaláljuk őket? – kérdezte az árnyék gazdája.
- Jaj, csak te vagy az, Kornélia? Azt hittem, hogy egy vámpír.
- Mert te mindentől megijedsz, Liza – szólt közbe Cirmi, a daimónom.
- Nem is… - kezdtem volna, de Kornélia közbe szólt:
- Ráértek később is veszekedni, ha már végeztünk az összessel. Mehetünk?
Bólintottam, és elindultunk.
Már jó ideje kerestük a vámpírokat, de még nem találtuk meg az új szállásukat, és egyre több a rejtélyes haláleset. Bár ahhoz az éjszakához képest, amikor Kornéliával felcsaptunk vámpírvadásznak, már előrébb voltunk. Sejtettük ugyan, hogy nem maradnak a Kossuth utcai házban, de úgy gondoltuk ott érdemes kezdeni a keresést. Sok dolgot találtunk. Nagyon siethettek a költözködéssel, mert egy rakás fegyver, étel ott volt hagyva. Kiválasztottunk egy-egy viszonylag könnyű kardot, én elraktam egy tőrt és egy övet tele dobócsillagokkal, Kornélia pedig három dobókést. Elég nevetségesek lehettünk, hisz fogalmunk sem volt miként kell ezeket használni, és sok gondunk volt azzal is, hogyan rejtsük el otthon.
Miközben átkutattuk az egész házat, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt kb. 3-4 vámpír tanyázhatott. Kicsit esélytelennek látszott a dolog: két ember, ráadásul, lányok, sőt még gyerekek is, négy vámpír ellen. Bár az egyik vámpír, Tomi velünk egy idős, de sokkal erősebb a képességei miatt. Mégis, kalandvágyunk és hitünk abban, hogy jó célért harcolunk belevitt bennünket ebbe a kilátástalan üldözésbe.
Egyik beszélgetésünk során Kornélia elmondta, hogy ő igazából mást is vár ettől az egésztől:
- Igaz, a fő célom az, hogy segítsek a városon, hogy véget vessek ennek a gyilkolásnak, de… Tudod, lehet, hogy önző dolog, de én szeretném, hogyha vége lenne ennek az egésznek, mindenki hősként nézne ránk. „Két gimnazista, akik életük kockáztatása árán legyőzték a gonosz és veszedelmes vámpírokat!” Hát nem hangzik jól? Biztos nagy sztárok lennénk utána a suliban, és rengeteg barátot szereznénk!
Jól hangzott, amit mondott, és bevallom, én is örültem volna neki, ha ez bekövetkezik. Végre felnéznének rám az emberek, és barátaim is lennének!

- Ez is olyan régi ház, nézzünk be ide is! – szólt Cirmi. Bementünk. A ház három helyiségből ált. Régi, kopott bútorok voltak benne, és mindent pókháló, és por fedett. A legnagyobb szoba közepén egy molyrágta szőnyeg volt.
- Hát itt nincs semmi – állapította meg szétnézve Kornélia.
- Tévedsz, mi itt vagyunk.
Hátrafordultunk. Az ajtóban Tomi és két felnőtt vámpír állt. Az egyik szőke volt, ami szerintem egyáltalán nem illett egy vérszívóhoz, dehát még nem voltam jártas a témában, és amiket eddig a filmek és könyvek alapján vártam, mind butaságnak bizonyultak.
- Régóta vártam ezt a pillanatot – folytatta Tamás – Lehet, hogy ti vadásztok ránk, de mi fogunk megölni titeket, nem pedig fordítva!
- Azt csak hiszed! – kiáltotta Kornélia és előrántotta a kardját.
- El se bírod! – nevetett gúnyosan a szőke. Cirmi vadul fújt rájuk.
- Cica-mica mindjárt megkarmol. Jujj, de félek – mondta gúnyosan a harmadik. Én is előkaptam a kardom. Válaszul a vámpírok is elővették a fegyvereik. Tominál is kard volt, de sokkal nagyobb, mint a miénk. A szőkénél fejsze, a magasabbnál pedig úgyszintén kard. Úgy éreztem magam, mint aki belecsöppent egy megelevenedett horrorfilmbe. Nagyon féltem, nem is tudtam rendesen harcolni, még rendetlenül se. Csodáltam Kornéliát. Ő már indult is ellenük, és nem félt, legalábbis nem mutatta. Én is elindultam Tomi ellen. Cirmi nem segíthetett, mert a daimón csak a saját emberéhez érhet hozzá. Ez amolyan ősi tabu lehetett, amit soha senki nem tanított nekünk, mégis éreztük. Egyszerűen már a gondolattól rosszul voltam, hogy bárki megérinti az én kicsi lelkemet. Óriási szerencsém volt. Nem is tudom hogyan, de sikerült kiütnöm Tomi kezéből a kardját, és földre kényszeríteni. De ekkor súlyos hibát követtem el: kinéztem oldalra, hogy mi van Kornéliával. Láttam, hogy a másik két vámpír épp sarokba szorította. Már csak azt éreztem, hogy egy kés szorul a nyakamhoz, majd meghallottam Tomi győzedelmes, öntelt hangját:
- Hülye! Gondoltam, hogy nem tudsz harcolni.
Amíg én Kornéliát figyeltem, ő felugrott, elővette a kését, és elkapott engem.
- Ez se nagyon tud – mondta a szőke Kornéliára célozva, akit a magas tartott fogva – Akkor kiszívjuk már a vérük?
- Naná! Enyém Liza, a másikon meg osztozhattok – felelte nagylelkűen.
Lejjebb eresztette a kést, és közelebb hajolt hozzám.
Ismerős füttyszó hallatszott, majd ordítás. Tomi kezéből egy arany dobócsillag ált ki, mint ahogy két éve is.
- Márk! – kiáltottam, majd kihasználva Tamás döbbenetét, kiszabadítottam magam, és a kardomért rohantam. Körbenéztem, kinek segíthetnék. Márk nem egyedül jött, három felnőtt, fiatal vámpír is volt vele. Ők a magas és a szőke vámpír ellen mentek. Kornélia is kiszabadult már. A szellemhegyi klánból való vámpírok is felmérték a helyzetet, és a menekülés mellett döntöttek. Tomi elkezdett az ajtó felé futni, én eléálltam kivont karddal. Ő egy mozdulattal kiütötte a kardot a kezemből, és elkapott.
- Engedjétek el a társaim, vagy megölöm a lányt!
Márkék összenéztek, majd utat engedtek nekik. Amint mindenki kiért Tomi elengedett engem. Cirmi odafutott hozzám és a karomba ugrott.
- Gyerünk utánuk! – szólt az egyik vámpír, és már indult is. Márk, és a másik kettő is futott utánuk. Nemsokára visszajöttek.
- Nem tudtuk elkapni őket, de nem hiszem, hogy elmentek a városból – mondta egy barna hajú vámpír, aki hasonlított Márkra, aztán rám rivallt – Neked meg mi a fenének kellett hősködnöd?!
- Ugyan, hagyd már! – vett védelmébe Márk – Csak segíteni akart.
Láttam a másikon, hogy ettől még haragszik rám, de megrántotta a vállát, ezzel lezárva a vitát.
- Akkor holnap este elkezdjük a keresést? – kérdezte egy kékszemű vámpír.
- Milyen keresést? Tomiék keresését? – kérdezte Márk.
- Nem, majd a boszorkányokét. Hát persze, hogy őket!
- Jól van na, nem kell rögtön idegeskedni!
- A gyerekekkel mi lesz? – kérdezte a barna hajú.
- Liza velünk jön! Tomi biztos el akarná kapni, hogy csapdába csalja Márkot. Vigyázunk rá – mondta ellentmondást nem tűrő magabiztossággal egy hosszú, vörös hajú vámpírlány.
- Én pedig segítek megkeresni a rossz vámpírokat – szólt Kornélia.
- Nem, te haza mész! – szólt Márk.
- Dehogy megyek haza! Veletek megyek! Egy hónapig üldöztük őket, most meg Liza tovább harcolhat, én meg legyek jó kislány és menjek szépen haza?!
- Siessünk, mindjárt hajnalodik! – szólt a kékszemű.
- Kornélia, hidd el jobb, ha hazamész. Mit fognak szólni a szüleid, hogy egyszercsak eltűntél? – győzködte a barna hajú.
- És Liza szülei mit fognak szólni?!- kérdezte Kornélia.
- Menjünk már! Nem akarok leégni! – morogta türelmetlenül a kékszemű.
- Na jó, gyere te is! – egyezett bele meggondolatlanul Márk.
- Remek! – mondta Kornélia, miközben a vámpírok szállása felé ballagtunk – Szerintem, abban a házban kéne kezdenünk a keresést, ahol az előbb voltunk.
- Kezdenünk?!- kérdezte a magas barna hajú - Nagy tévedésben vagy. Velünk jöhetsz a szállásra, de nem vadászhatsz a vámpírokra. Otthon maradsz Vikivel, és Lizával.
Az ő hangjából is lenézést éreztem, de nem azt a fajta rosszindulatút, amit Tomiékéban. Ez nem arra irányult, hogy emberek vagyunk, hanem arra, hogy semmi harctudásunk, mégis itt pattogunk. Elszégyelltem magam, hogy a hősködésemmel keresztbetettem nekik. Rájöttem, hogy csak akadályozom a munkájuk.
- Na, de…hát ez nem ér! – hülledezett Kornélia - Liza, mondj már valamit!
- Jobb lenne vadászni, mint egy házban kuksolni, de tényleg nem tudunk harcolni. Így csak útban lennénk.
- Akkor tanítsatok meg harcolni!
- Jaj Kornélia, az nem megy olyan gyorsan!- mondta Márk.
- Amíg otthon vagytok velem, megtaníthatom az alapokat – mondta kedvesen a vörös hajú Viki.
- Köszi! – mondtuk Cirmivel, és Kornéliával kórusban. Nem is reméltem, hogy ránk pazarolja az idejét. Annyira örültem, hogy eszembe sem jutott elgondolkozni azon, nincs-e a túlzott segítőkészség mögött valami mögöttes szándéka. Pedig az igazán feltűnhetett volna, hogy ez a lány azonnal úgy döntött, hogy nekem velük kell tartanom.
A házban viszont csalódnunk kellett. Valamilyen régi, romos, pókhálós kastélyra, vagy legalábbis házra számítottunk, ehelyett egy családi, kertes ház várt ránk. Csak annyiban különbözött a többitől, hogy az összes ablak redőnye le volt húzva. Mire beértünk már felkelt a nap, és a kék szemű vámpír már nagyon mogorva volt.
- Pont ettől féltem – morgolódott – Hajnali sétálgatás. Remek.
- Nyugi, - csitította Viki – már bent vagyunk a házban. Ettől a kis napfénytől még úgyse lehetne semmi bajod. Ja, és ha nem vennéd észre, bennünket is ugyanúgy zavar a fény, mint téged, mégis csak te panaszkodsz.
- Na, azt hiszem itt az idő, hogy bemutassam nektek a társaimat – szólt Márk - Ő Dani, -mutatott a szőke, kékszemű vámpírra – ő Viki, - itt a vörös hajú vámpírlányra mutatott – ő pedig a bátyám, Krisztián…- mondta a barna hajú vámpírra célozva.
- A bátyád?! – kérdeztem – Nem is mondtad, hogy van testvéred.
- Hát most mondom – vonta meg a vállát Márk. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent nem tudok még róla.
- Hogy-hogy ilyen sokan jöttetek? Két éve csak Márk volt. Tudtátok, hogy most Tomi nincs egyedül?
- Sejtettük – szólt Márk bátyja – Na meg nem akartuk megint egyedül hagyni Márkot. Biztos megint elengedte volna azokat a gyilkosokat.
- Nem engedtem volna el! Megöltem volna mindet! – mondta mérgesen Márk – De akkor még úgy voltam vele, hogy talán mégse annyira gonosz, nem érdemli meg, hogy meghaljon. Azt hittem cserébe az életéért, nem jön vissza, de nem tartotta meg az egyességünk.
- Mostanra már remélem megtanultad, hogy a szellemhegyiek hazudós népség.

- Ez a ház honnan van? – tereltem másra a témát – A tiétek?
- Nem, - felelt Viki – az egyik barátnőm nyaralója. Ő ember, de tud a vámpírokról. Két gyereke van, úgyhogy mi négyen pont elfértünk itt. Kölcsönadták nekünk.
- Ti majd egy-egy matracon fogtok aludni az egyik gyerekszobában – mondta Krisz.
- Ja, és ha már az alvásnál tartunk, én már megyek is, holnap hosszú éjszakánk lesz – szólt Dani.
- És te, Kornélia, hogy lettél vámpírvadász? – kérdezte Márk – Még az irodalomtanárból is jobban kinéztem volna, mint belőled!
- Sok vámpíros könyvet olvastam, persze aztán kiderült, hogy nem teljesen úgy vannak a dolgok, ahogy leírja, de arra elég volt, hogy elkezdjem őket üldözni – válaszolta Kornélia.
- Mert azok a hülye könyvek elhitetik az emberrel, hogy elég egy kis szenteltvizet rálocsolni és a vámpír máris hamuvá ég – csóválta a fejét Krisz.
- Hát először tényleg elhittem ezeket…- kezdte Kornélia, majd elmeséltük az egész vámpírüldözést.
- Miért kerültetek minket mindig? – kérdezte Kornéliától Cirmi, miután kibeszéltük a vámpírvadász témát – Még a vámpírvadászat előtt? Nem szép dolog csak azért bántani valakit, mert daimónja van.
- Hát, nem csak az volt a baj… Igaz gyerekesnek tartottuk, de mindenkinek vannak furcsa dolgai… Viszont… néha olyan furcsa dolgokat csináltál, amivel megijesztetted az osztályt.
- Például? - néztem rá csodálkozva.
- Hát, egyszer például leejtettem a tollam, te meg nyúltál érte, és valahogy… mintha felrepült volna a kezedbe…- mesélte Kornélia zavartan – Úgy tűnt, hogy te észre se vetted, mit csináltál…és még volt pár ilyen.
Márk, és Krisztián csodálkozva hallgatták Kornéliát, Vikin viszont nem látszott, hogy meglepné a dolog, csak egyszerű érdeklődéssel hallgatta. Mi Cirmivel meg… hát nem is értettük az egészet. Sosem vettük észre, hogy ilyet csináltunk volna.
- Na jó, most már tényleg takarodó van – szólt Viki – majd holnap mindent megbeszélünk, lányok.
Belebújtam a pizsamába, amit Viki adott, és leraktam a ruháim egy székre. Ekkor vettem észre, hogy van valami a kabátom zsebében:
- Jé! A naplóm – kiáltottam fel meglepetten – Jaj, de jó, hogy ez itt van! Azt hiszem, ideje leírni a mai nap eseményeit…
Neki is láttam.
- Nem is tudtam, hogy naplót írsz – jegyezte meg Kornélia.
- Pedig, már általános iskolás korom óta írok… Mivel sosem volt kivel megosztanom a gondolataim, na persze Cirmin kívül, elkezdtem naplót írni… Így kevésbé éreztem magam magányosnak… Most meg már csak megszokásból is írom. Na meg jó ötlet rendezni a gondolataim, és később visszaolvasgatni, mikre gondoltam régebben… Hm… Mindjárt betelik… Vennem kéne egy új füzetet…
Kornéliával még sokáig beszélgettünk a matracon feküdve. Nem bírtunk elaludni. Sok volt az új élmény, és a megbeszélnivaló.
- Hé Liza... – kezdte úgy, mint amikor valami borzasztó érdekeset akart mondani – Ez a Krisztián egészen helyes pasi, nem?
Kíváncsian könyököltem fel:
- Tetszik neked?
- Aha… Szerinted, lenne nála esélyem?
- Hát nem tudom… Nekem úgy tűnt, hogy hiperaktív kislányoknak tart minket, akikre vigyázni kell… Szerintem tehernek érez bennünket. Például most is miattam szöktek meg Tomiék, mert odaálltam hősködni, és elkaptak. Aztán mikor jöttünk ide, és te közölted, hogy harcolni akarsz… Hát… Szóval, akkor úgy nézett rád, mint egy gyerekre, akinek el kell magyarázni, hogy ő még kicsi ehhez.
- De majd megismer minket, és talán megkedvel… Van esély rá, nem? Ráadásul Viki majd megtanít minket harcolni, és akkor nem lehet egy szava sem!
- Majd meglátjuk…
- Ajjj, ez nem ér! Neked könnyű bevágódnod, mert Márk totál beléd van zúgva… Olyan mázlid van!
- Jaj, dehogy… - mondtam pirulva – Csak barátok vagyunk…