Lyraevi : Éjszaka - 1. fejezet - A vámpír

Boldogan sétáltam a parkban, hazafelé igyekeztem. Péntek délután volt, s így volt időm egy kicsit kóborolni. Cirmi ugrándozva szaladt a lábam mellett. A kis fa felé tartottunk, amit még tavaly ültettünk Márkkal. Kicsit bűntudatom volt, mert megígértem neki, hogy mindennap megnézem a fát, tegnap mégsem mentem oda. De nem az én hibám! Olyan nagy viharban amilyen tegnap volt, nem mehettem oda. Nem baj, ma majd többet leszek ott, mint általában szoktam.
Mióta Márkék elköltöztek a városból, olyan magányosnak érzem magam. Ő volt az egyetlen barátom. Na persze Cirmit kivéve. Ő nem olyan, mint a többi cica. Cirmi különleges állat. Először is: születésem óta velem van, és olyan tempóban növekszik, mint én. Már tizennégy éves - akárcsak én- és öreg macskának kéne lennie. De ő olyan fiatal, mintha csak egy éves lenne. A második különbség az, hogy beszélni is tud. Persze ezt titkoljuk a többi ember előtt. Még a szüleimnek sem mondtuk el. Épp elég furcsa az, hogy ilyen lassan nő.
Elgondolkozva álltam meg egy pocsolya mellett. A szemem sarkából láttam, hogy Cirmi zavartalanul továbbment, de aztán gondolataim elkalandoztak. Egy kerek arcú, kék szemű, vállig érő, barna hajú lány nézett vissza rám. Elsőre vidámnak és egészségesnek nézett ki, de a szemében szomorúság csillogott. Ahogy így kívülről figyeltem magam ez jutott eszembe: „Mintha nem találná a helyét a világban…”
Cirmi hirtelen megtorpant. Mereven állt, és a fa felé nézett.
- Mi a baj? - kérdeztem, és közben én is arra fordítottam a tekintetem. A kis almafa félig ki volt fordulva a földből. Odasiettünk. Körülbelül a térdemig ért. Talán még vissza lehet ültetni. Biztos a tegnapi viharban dőlt ki.
- Szerintem is vissza lehet ültetni, ... - szólt Cirmi olvasva a gondolataimban - de ne ide, újból kidőlhet. Itt nem védi semmi.
- Akkor hova?
- Vigyük haza! Ültessük a fenyő közelébe. Ott védve van, és így biztos mindennap meg tudjuk nézni.
- Rendben! - egyeztem bele.
Óvatosan elkezdtem kiásni a még földben maradt részét. Vigyáztam, nehogy megsértsem a gyökerét. Cirmi is segített. Miután kiástuk, elindultunk vele haza.

- Már egy éve, hogy Márk elment. Ez a fa az egyetlen emlékem róla.
- Még most is olyan furcsa az egész. Miért ment el? - nézett rám kérdőn Cirmi - Át kéne gondolnunk ezt az egészet.
- Nem szeretnék rá gondolni! Becsapott minket, pedig én minden titkom elmondtam neki! És...
- És mégis szereted őt - fejezte be helyettem a mondatot Cirmi.
- Olyan kedves volt velünk. Ő mindig megértett minket, és nem csúfolt csak azért, mert te velem vagy. Ha nem mentünk volna el arra a randira, minden sokkal jobb lenne... A semmiből jött hirtelen, és így is ment el.
- Emlékszel arra, amikor először szólt hozzánk?
- Persze! Már indultunk haza, és ő csatlakozott hozzánk. Megkérdezte, nem baj-e, ha hazakísér minket. Azt mondta, ő is arrafelé lakik.
- És rögtön szóba hozta, hogy milyen édes kiscica vagyok!
Szeptember végére, már nagyon jó barátok lettünk. Szinte elválaszthatatlanok. Mindig együtt mentünk haza. Egyik szombaton átjött hozzánk, és megkérdezte, hogy van-e kedvem sétálni vele. Persze, hogy volt! Elmentünk a parkba. Elég fura srác volt. Hosszú körmei voltak, nem is volt túlzottan szép, és néha úgy viselkedett mintha felnőtt lenne. Nem volt nagyon jó tanuló sem. A tesi volt a kedvenc tantárgya. Iszonyú gyorsan futott, és nagyon erős volt. Külsőre középmagas, barna hajú, és kék szemű. Első ránézésre átlagosnak mondanám, mégis volt benne valami megnevezhetetlen furcsaság. Visszatérve a szombat délutánra, akkor ültettük a fát. Azt mondta emlék, hogy ne felejtsem el őt, ha már nem lesz itt. Én csak nevettem:
- Miért ne lennél itt? - majd kissé gyanakodva hozzátettem - El akartok utazni?
- Ha apa befejezte itt a munkáját, tovább kell mennünk.
Szomorúan néztem rá, így hát gyorsan másra terelte a témát.
- Amikor először megláttalak, furcsa volt, hogy állandóan veled van a cicád. De később, hogy jobban megismertelek, és gondolkoztam rólad, arra jutottam, hogy szerintem, ez így tök jó! Ő már hozzád tartozik, olyan mintha ő félig te lennél. Hallottam már ilyenről valahol. Ott úgy hívták, hogy daimón.
- Daimón?
- Aha. Állítólag minden embernek van daimónja, csak a legtöbbet nem lehet látni. A tiéd valami csoda folytán látható. Amúgy a görögök használták ezt a kifejezést. Úgy tartották, hogy egy szellem-féle kíséri az embert haláláig, jó, avagy rossz, és ennek megfelelően segít neki, vagy minden rosszba belerángatja. Szókratész például azt a belső hangot hívta daimónjának, ami isteni sugallatként a döntéseit irányította.
- Végülis akkor, ha jól értelmezem, valamiféle irányító szellemet értettek ez alatt a szó alatt.
- Ühüm… Valami olyasmit…
- Neked milyen állat lenne a daimónod, ha látni lehetne?
- Hmm... talán farkas.
Attól kezdve sokat beszélgettünk a daimónokról. Nagyon kedveltem Márkot. Végre lett egy barátom! Cirmivel gyakran elképzeltük, hogyan szaladgálna mellette a daimónja tesiórán, focizás közben, vagy hogyan heverészne az őszi napsütést élvezve a parkban.
A bajok október közepén kezdődtek. Egy borús délutánon, épp jöttünk ki a suliból Cirmivel, és Márk felé igyekeztünk. Amikor odaértünk hozzá, azt mondta, hogy ma menjünk egyedül haza. Bólintottam, és elindultunk.
- Láttad, hogy nézett Márkra az a srác? - kérdezte aggódva Cirmi - Még sosem láttam itt...
A fiú alacsony, de erőteljes volt, vöröses felzselézett hajjal. A szemében harcias tűz lobogott, és talán csak a képzelet játszott velem, de egészen vörösnek láttam. Benne is van valami furcsa, mint Márkban. Nem tudom megnevezni, mi az. Hátrapillantottam. Márk, és a srác elindultak az ellenkező irányba.
- Menjünk utánuk! - szóltam, és már indultam is. Halkan lopakodtunk, észre ne vegyenek. Egy bokor takarásában hallgatóztunk.
- Mondtam, hogy úgy is megtalállak - szólt az idegen fiú.
- Ki gondolta volna? - suttogta gúnyosan Márk.
- Megbánod, hogy beleszóltál a vadászatomba! - sziszegte az idegen - Küzdj meg velem, ha mersz!
- Majd máskor, Tomi.
- Félsz?
- Tőled? Soha.
- Csinos kis barátnőd van. Hogy is hívják?
- Mi közöd hozzá?! - mondta félig dühösen, félig ijedten Márk.
- Ó, költői kérdés volt… Nem kell megmondani, úgy is tudom - nevetett Tomi - Liza. Sok mindent tudok róla is.
- Ne merd bántani, mert megjárod!
- Hahaha... persze! - vigyorgott, majd elment. Márk ökölbe szorította a kezét.
- Gyere, induljunk haza! - hívott Cirmi.
- Ki lehet ez a fiú? - kérdeztem, mikor hallótávolságon kívül kerültünk.
- Fogalmam sincs, de itt valami nincs rendben. Muszáj megtudnunk mi folyik itt!
- Szerintem is - helyeseltem. Bár ne gondoltam volna így.
Kíváncsian vártam a folytatást. Nem kellett sokáig várnom. Egy héttel később, Márkkal mentünk haza, amikor hirtelen megszólalt mögöttünk egy gonosz hang.
- Meddig akarod még halogatni a harcot?
- Nem tudom, miről beszélsz - mondta Márk, és aggódó pillantást vetett felém.
- Nagyon is jól tudod - felelt Tomi gúnyos mosollyal - Most még hagylak elfutni benneteket, de legközelebb nem ússzátok meg. Sem te, sem a lány.
Ezután eltűnt a fák között. Kérdőn néztem Márkra. Talán most elmondja, mi volt ez.
- Tényleg nem tudom, miről beszél. Ez biztos valami rossz poén akart lenni - hazudta, egy cseppet sem meggyőzően. Ez annyiban maradt.
- Harc? Vadászat? – töprengtem magamban – Mi a csudáról lehet szó? Talán valami szektába tartoznak?!
Másnap az egyik szünetben megkérdezte, nincs-e kedvem délután egy kicsit sétálni vele a városban. Azt mondtam, van, de előbb haza kell mennem. Megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk. Negyed négykor elindultam otthonról, nyomomban Cirmivel. Kicsit csöpörgött az eső. Hamarabb értünk oda, mint Márk. Megálltunk a fák előtt, és vártunk. Ekkor hirtelen valaki előugrott a fák közül, és ledöntött a lábamról. Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem is tudtam, mit tegyek. Feltápászkodtam, és megláttam, hogy az a Tomi nevű fiú áll előttem.
- Ki vagy te? – kérdeztem remegve.
- Egy vámpír. Te pedig a vacsorám. – suttogta kegyetlenül. Hátraléptem egyet.
- Ne viccelj már! – mondtam, és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra – Vámpírok nem léteznek – érveltem, bár már nem voltam olyan biztos ebben.
- Nem?! – kérdezte – Majd meglátod, hogy léteznek! – kiáltotta, és felém ugrott. Leterített a földre, és felém hajolt, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy belém mélyeszti tűhegyes fogait, és kiszívja az összes vérem. Cirmi az ijedtségtől dermedten állt. Én is tehetetlen voltam. Ekkor éles füttyszó hallatszott, majd a vámpír felordított, és elugrott tőlem. Egy arany dobócsillag állt ki a kezéből. Felnéztem, és nagy meglepetésemre Márk állt a fiúval szemben, karddal a kezében. Tomi is előrántotta a kardját.
- Most meghalsz Márk! – üvöltötte, és felé rontott a karddal. Rövid csata után Márk földre kényszerítette ellenfelét.
- Ha most elkotródsz a városból, megkímélem az életed! – mondta leplezetlen gyűlölettel, és utat engedett a vámpírnak. A fiú gyorsan elfutott. Márk odajött hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte. Bólintottam.
- Ne haragudj! Már régebben el kellett volna mondanom. Én vámpír vagyok.
- Te is embereket ölsz? – kérdeztem. Nem akartam elhinni, hogy Márk is az éjszaka gonosz teremtménye.
- Nem. Mi nem öljük meg az embereket, csak kis mennyiségű vért szívunk az áldozatukból. Attól még nem lesz semmi bajuk.
- De ő…
- Ő egy másik vámpírklánba tartozik, a Szellemhegyi klánhoz. Ők gyűlölik az embereket, és azt mondják, hogy az emberek csak táplálékok, semmi több. Mindig megölik, akiből táplálkoznak, sokkal több vért szívnak, mint mi, pedig kevés is elég lenne. Csakhogy ők élvezik ezt – magyarázta, majd hirtelen témát váltott - El kell mennem. Elvégeztem a feladatom, elüldöztem Tamást a városból. Ég veled! Hiányozni fogsz.
- Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Te vagy az egyetlen barátom!
- Téged nem zavar, hogy vámpír vagyok?
- Hát… Nem. Attól még, hogy ezt megtudtam, ugyanolyan kedves fiú maradtál... Kérlek, maradj!
- Nem tehetem – rázta meg szomorúan a fejét – Én nem vagyok idevaló… A vámpírok éjszaka élnek, és nem városokban. Egy egészen külön világ a miénk… Az emberek szeme elől rejtve.
- Akkor vigyél engem is magaddal!
- Liza… Ez veszélyes. Nagyon! És te ember vagy. Itt a helyed. Mindennek megvan a maga rendje.
- De itt egyetlen barátom sincs. Nem szeretem ezt az életet.
- Sajnálom… Akkor is jobb lesz itt neked, hidd el.
Nem akartam elhinni. Pedig később mennyire hiányzott ez a nyugodt élet! Mindenféleképpen valami kalandra vágytam. De Márk nem engedte, hogy vele menjek. Még pár békés évet ajándékozott ezzel nekem…
- Köszönöm, hogy megmentettél! – suttogtam könnyes szemmel, beletörődve a döntésébe. A nyakába borultam – Ugye még látlak?
- Nem tudom… Talán. Bár nem hiszem.
- Sosem felejtelek el… Ott az a kis fa… tudod. Minden nap el fogok látogatni oda.
- Én is minden nap gondolni fogok rád… Légy jó!
- Te is… Szia!
Nagyon nehéz volt az elválás.

- Végül is megmentett minket nem?
- De – adtam igazat Cirminek – És a végén elmondta az igazat.
Elültettük a kis fát a fenyő mellé. Itt biztonságban lesz, és az ablakomból pont rá lehet látni. Vajon most hol lehet Márk? Ő is szokott gondolni ránk? Vissza jön-e még hozzánk? Ezekre a kérdésekre egyikünk se tudott válaszolni.